A soha el nem készült 100. szám

“My way is to begin with the begining” – kezdte mondandóját Lord Byron, és az Almalap sem adja alább. Minden úgy kezd[dött, hogy Heiszer Zsolti, akivel e sorok írója együtt végzett a BME Villamosmérnöki Karán (papírom is van róla), Érdről befelé igyekezve felvett egy stoppost. A fővárosba vezető hosszú úton a stoppos srác elmesélte, hogy egy Geiger Computer nevű céghez tart felvételi elbeszélgetésre, mint leendő üzletkötő. Zsolti picit sem alul értékelve önmagát úgy döntött, ez az állás-lehetőség őt is csábítja, így szintén elment a Geigerhez felvételi beszélgetésre. Amit stopposánál sikeresebben teljesített.

Zsoltival egyszerre került a céghez Sütő Lajos is, aki – micsoda meglepetés – szintén villamosmérnökként végzett. Itt illik elárulni, hogy az Almalap honlapján, de csak is a nyitó oldalon, az alma-logora kattintva eljuthatsz az Almalap 50. számába készült interjúkhoz. Ezek közt találod a Lajossal készültet is, és az akkori Geiger, mára Baum nevet viselő cég igazi világpolgár ügyvezetőjével, Hochbaum Pállal készítettet is. E kis történet további szereplőivel – Csábi János, Csata Sándor, Emanuele Massimo ... – is megismerkedhetsz az Almalap honlapjának ezen “titkos” területén.

A számítástechnika akkori hőskorában az Apple grafikus képességeinek köszönhetően az egyetlen lehetséges választás volt a kiadók számára – ám minden tévhittel ellentétben a Macek is képesek meghibásodni, ez biztosítja a szervizesek megélhetését. Csábi Jani Zsolt tankör társa volt, és minden tudását a Yamaha és más szintetizátorok javításába ölte akkoriban, ám némi győzködést követően már a Baumot boldogította – Lajos mellett.

Palit a régi Apple-ösök néha keresztapának nevezik. Cégéből az önálló életre – és hatalmas vagyonokra – pályázó üzletkötők rendre megalapították saját vállalkozásukat. Egy baráti sörözés közben kiszámolták, hogy ha Pali csak egy ezreléket kapna minden olyan eladott Mac után, amit a valaha nála kezdett emberek adnak el, akkor hátralévő életét bátran tölthetné munka nélkül Hawaiin.

Zsolti és János is kiszakadt a Geiger/Baumból, megalapítva a MasterMacet. A cég tulajdonosi köre nemsokára Ortutay Györggyel bővült, aki – nem meglepődni! – szintén évfolyamtárs volt a Műegyetemen és a MasterMac megalakulásakor a Kontrax (emlékszel? Dicső Gábor?) Maccel is foglalkozó üzletkötője volt az L-M-N betűs cégek felé.

A Zsolti, Jani, Gyuri alkotta maggal csütörtökönként rendszeresen együtt beszélgetett-sörözött (ahogy autó tulajdonosokká lettünk: őszibarack-levezett) én magam, aki Gyuri tankörtársa voltam az egyetemen (mondd, hogy maffia!). 1994-ben a Világgazdaság újság informatikai vezetője voltam, de kis tanácsadó vállalkozásom számos heti- és havilap számítógépesítésében közreműködött.

A nagyobb számítástechnikai cégeknek saját “lapjuk” volt, példaként az IBM Kék Rózsa c. művét említeném. Ezek a lapok mindig magukon viselték, viselik, hogy egyszerre kell megfelelniük a marketing elvárásainak, hajazni a hajdani üzemi lapokra és végül tájékoztató informatikai szaklapnak látszani. Az Apple hazai képviselete viszont nem adott ki semmilyen rendszeres vagy alkalmi kiadványt. Álmodtunk egy merészet.

Csábi Janival a Király utcai Pizza Hutban ültünk le, megbeszélendő, miként is legyen Almalap, hogy nézzen ki, miről szóljon ... A megjelenés dátuma egyértelmű volt, 1994-ben a vezérképviselet a Vajdahunyad várat bérelte ki három napra, ahol a Macintosh-sal foglalkozó cégek állítottak ki. E rendezvényt szerettük volna megcsípni az Almalap első számával.

A cikkeket több-kevesebb konspirációval gyűjtögettük. Akkoriban még nem volt Internet, a Világgazdaság viszont számos hírügynökség híreit fizette elő. Az Apple munkatársai közül többen – Somorjai Ákos, Markovits Peti – írt cikket az első számba. Nincs lap hirdetők nélkül – ez evidencia. Az Almalap első száma félig elkészült, amikor lerohantuk a viszonteladókat mutatván milyen kedvesek, aranyosak, ügyesek vagyunk, lám mit csinálunk és mennyire jól esne, ha nálunk hirdetnének. A döntés a viszonteladók számára nem lehetett egyszerű, hiszen a VGA-Monitor is külön számmal készült a vajdahunyadvári Apple kiállításra és ők is a viszonteladóktól várták lapjuk nyereségessé válását... Mi nyertük a versenyfutást, ezért külön köszönettel tartozunk Schrödel Áginak, aki az akkor induló Hajtás Pajtás szinte teljes biciklis stábját mozgásban tartotta hirdetés begyűjtő megrendeléseinkkel.

Mivel a lapot kiadó KÉK Kft-nek nem volt saját számítógépe, ezért az Almalap első számát svarcban a Világgazdaságnál tördeltem be – pécén. A SZTÁV Nyomda pontos munkájának köszönhetően a lap időre el is készült. Ám a vezérképviselet elsőre nem engedélyezte, hogy az általa rendezett kiállításon terjesszük az Almalapot. Az utolsó percben Abonyi Petinek, aki szintén első perctől kezdve az Almalap szerkesztői közé tartozott, sikerült meggyőzni az képviseletet. Így a Vajdahunyad várba belépő szembetalálta magát tízezer darab Almalappal, és két csodaszép leánnyal. Ők voltak hivatottak szétosztani a több köbméternyi újságot.

Eleinte féltünk, hogy kínosan rajtunk marad 3-4 ezer darab, ám a harmadik nap délutánjára már csak a biztonsági tartalékként elmentett 50-es csomag volt meg. Az Olvasóink egyfelől megveregették a vállunkat, másfelől – legtöbben a kiadói szakmában dolgozván – elmagyarázták, miként kellene ezt csinálni. A tanácsadók elől nem zártuk el a lehetőséget, hogy részt vehessenek a lap készítésében – ez erős szelektáló tényező volt.

Az egyik éles nyelvű kritikusunk Maulis Csabi volt, akinek első a lapot kézbe véve és a címét nézve csupán annyi volt: “Ez nem betű!”. Amiben teljesen igaza volt. Viszont elkészítette a második számra az Almalap első layoutját, címlapját, logóját.

A tavaszi és nyári szám után – a terveknek megfelelően – havi megjelenésűvé vált az Almalap (nyáron változatlanul lazsálunk). A címlapra János tervezett virtuális tájat, amelyet Apple alkatrészekből épített csúcsgépe renderelt.

Elvileg egy nap alatt meg lett volna a kép, János rákattintott az Enterre és elutazott a Balatonra. Három nap múlva még mindig pörgött a gép, a képernyőn semmi változás nem volt látható. Telefonálás. János visszajött egyhetes nyaralásából, a gép persze még mindig dolgozott. Mivel a nyomda várt, ezért gépet leállítottuk. Ekkor derült ki, hogy a renderelés finomsága is rosszul lett megadva, nem csak a felbontás – ám ez maradt a címlapkép.

A szerkesztőség és a vezérképviselet közt támadt némi feszültség, ezt elsimítandó Csábi Jani, Abonyi Peti és jómagam átmentünk a kis-Grafiba Csata Sanyihoz, aki akkor a hazai vezérképviseletet irányította. Itt gyászos-komikus tárgyalást folytattunk. Sanyi azt szerette volna, ha egyikünk főállásban az Almalapnak dolgozik, de csak annak nyereségességéből részesedik. Ha veszteséges a lap, akkor nincs pénz sem. Ez a verzió egyikünknek sem tetszett. Mi úgy gondoltuk, hogy ha a Grafi akarja a lapot, vegye meg, ha nem, akkor támogassa, hiszen ő is jól jár azzal, hogy az Apple-nek magyar nyelvű nyomtatott lapja van. A mobil telefon hőskorában persze mind vittünk telefont magunkkal. Amelyek meg is szólaltak. A Világgazdaság szervere öt év alatt épp e délutánt találta alkalmasnak, hogy leálljon – és mivel én ebből éltem, így muszáj volt a segítőkész szerver-szállító Albacomppal, a szerkesztőséggel és a rendszergazdákkal negyedóránként beszélni. Jánosékat emlékeim szerint egyik kiemelt ügyfele érte utol hasonló súlyú problémával, szintén negyedóránként telefonálva. Máig nem szeretném megtudni, Csata Sanyi mit gondolt a tárgyaláson folyamatosan mobilozó társaságunkról. Ám ismeretlen csoda folytán estére bírtuk a képviselet erkölcsi támogatását – széllel szemben nem lehetett volna.

E megbeszélés után mutattuk be a szeptemberi számot. Csata Sanyi végiglapozta, majd kissé haragosan közölte, hogy ő ehhez nem adja a nevét. Az egyik cikk címében ugyanis elég ronda hibát ejtettünk: ”Épísünk várost!”

A következő szám elôtt Frankfurtban jártunk a MacWorld kiállításon – ahogy ezt a címlapra tett prosik is mutatják, 94-ben még a német Mac piac volt a domináns.

(és itt megszakad a történet...)

A címlap mögött (töredék)

Az Almalap a Mr.Mac – Mac Service (Csábi Jani, Abonyi Peti) élt egy háztartásban. És Ági – mint említettük – múlhatatlan érdemeket szerzett az első Almalap elkészítésekor, de nyilvánvalóvá vált, hogy szükség lenne egy saját gépíróra, hirdetésszervezőre, előfizetés-kezelőre, titkárnőre – egy személyben. A Mr.Mac is keresett szervizest és üzletkötőt, így közösen gazdagítottuk az Expresz hirdetési újságot.

A jelentkezők rostálása után két üzletkötő maradt a ringben. Az ebéd után tervezte János felhívni mindkettőt, hogy elárulja, kié az állás. Ekkor a Mr.Mac – Almalap a Hertelendy utcában lakott, a második emeleten egy 36 négyzetméteres lakásban, amelynek az utcára néző félköríves ablakai voltak. Megcsörrent János telefonja és a vesztes delikvens jelentkezett. Mi csak Jánost hallottuk, de ez is elég volt!

– Van az Ön számára egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy találtunk üzletkötőt, a rossz, hogy nem Önt.

Ekkor tornádó erejű röhögés tört ki a szobában, az egész irodában, ezért János a kihajolt az egyik ablakon, a másikon kezével füléhez emelte a telefont és próbálta röhögés nélkül szögletre tenni a kínos helyzetet:

– Úgy értem, hogy nekünk jó hír, Önnek két rossz, vagyis egy rossz ...

Az Almalap viszont rátalált Dobosy Anikóra, aki az első almalány lett – e beosztással fedve le a felsoroltakat. Anikó bátor “igen”-nel felelt arra a kérdésre, hogy van-e jogsija és kocsija. Volt mindkettő.

A sárga kispolszki a szüleié volt. Ezt vallotta be, amikor a Kossuth Nyomdából az Árpád-hídon lépésbe araszolva haladtunk előre, a hátsó ülésen 1500 Almalappal, magam kicsit jobbra kilógva a kocsiból. Az araszolás és a meleg hatására Anikó kinyilatkozta vezetői filozófiáját:

– Én imádok vezetni, csak előttem és mögöttem ne legyen autó!

Miközben könnyeimet törölgettem, Anikó határozott hangon az autó elhagyására szólított fel.

De volt más élményünk is a kispolszkival! A Hertelendyről kikanyarodva az Alkotás útra az lassan emelkedett, majd egy közlekedési lámpán túl érte el legmagasabb pontját. Anikó épp vitt valahová, amikor befékeztünk az említett lámpánál.

– Érdekes, ha egyedül vagyok, itt mindig elérem a zöldet!

E fenti élményemet meséltem Jánosnak, aki erre rám csodálkozott:

– Neked is ezt mondta?

És még egy kispolszkis eset, ekkor hárman(!) ültünk a kocsiban, Abonyi Petinek jutott a hátsó ülés, saját bevallása szerint a motor minden fordulatát érezte csontjaiban. A Budafokiról kellett volna jobbra kanyarodni a MOL székház előtt, de valahogy rossz sávba soroltunk. Péter hátulról a zöld jelzésnél szólt, hogy “khm, de talán ...”, mire Anikó Sennaként jobbra rántotta a kormányt és befértünk a busz előtt. Péter busszal jött vissza az irodába.